Etyek Község Díszpolgára Fenyvesi Mária

aki az elmúlt évek során fáradhatatlanul  dolgozott  Remshalden és Etyek közötti kapcsolatok erősítésén , részt vett a programok szervezésében , lebonyolításában, folyamatosan tájékoztatatta környezetét a szülőfalu , Etyek életéről.  2011.július 2-án a községi ünnepélyen elhangzott beszédéből ,személyes élményei alapján ismerhetjük meg lakóhelyünk történelmének fontos eseményeit, a kitelepítés körülményeit.


Tisztelt Polgármester Úr!Tisztelt Képviselők!Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretném Önöknek szívből megköszönni ezt a nagy megtiszteltetést, hogy nekem adományozzák az Etyek díszpolgára kitüntetést.  A testvérvárosi munka számomra mindig valami különleges volt és az is marad, mert itt születtem. Máig az az érzésem, hogy tartozom ennyivel szüleimnek. Biztosan azért is érdeklődöm Etyek iránt, mert vannak még itt rokonaim és a kapcsolat közöttünk sosem szakadt meg. Nagyon örülök, hogy nénikémet, Janka nénit,aki 98 éves, még itt köszönthetem.1994 óta fordítottam Remshalden számára az etyeki eseményekről az Etyeki Polgárból, majd az Etyeki Forrásból, amelyet most is olvasok. Figyelemmel kisérem az internetet is, így mindig tájékozott voltam és vagyok Etyekkel kapcsolatban.A testvérvárosi kapcsolat megkötése óta nagyon sok etyeki vendéget üdvözölhettünk Remshaldenben.

Tavaly augusztusban egy katolikus ifjúsági csoportot, akik egy interkulturális találkozón vettek részt. Meghívtuk őket, majd a férjem és én séta közben megmutattuk a fiataloknak a házakat, amelyeket volt etyekiek, budakalásziak, ürömiek, vecsésiek, bácsalmásiak, fertőrákosiak stb. építettek. Ekkor kérdezte tőlem az egyik fiatal: „Mariska néni, a kitelepítésnél mondhatták, hogy ide akarnak jönni?”  Akkor tudatosult bennem, hogy a mai fiatalok Etyeken és Remshaldenben sem tudják, hogy mi történt 1946-ban Etyeken. Ennek kapcsán szeretném az eseményeket, természetesen saját, személyes benyomásaim alapján elmondani.

Szabó Erika a márciusi „Etyeki Forrásban” megjelent cikkével már megelőzött és ismertette Geng Tóni bácsi könyvéből a kitelepítés adatait. Ezért ezt most nem sorolom fel még egyszer.Azóta 65 év telt el. Így visszagondolva a háborús események ellenére is nekem szép gyermekkorom volt. Mi a falu közepén, a Hősök terén laktunk. Schmidt hentes volt a szomszédunk (ma egy fodrászüzlet van ott). Apukám asztalos, anyukám háziasszony volt. Etyeken mindenki úgy ismerte őket mint „asztalos Feri” és „pék Maris”. Nagypapám, apai részről, szintén asztalos volt és saját műhelye volt. Sajnos őt nem ismertem, mert az I. világháborúban, 1915-ben Olaszországban elesett. Leginkább a vasárnap délutánokra emlékszem, a másik nagypapám pékségében, aki pékmester volt.


Mi csak néhány házzal laktunk odébb. Ott a barátnőimmel és a 4 évvel idősebb bátyámmal valamint az ő barátaival mindit összejöttünk, játszottunk, énekeltünk, táncoltunk. Még olyan fiatalok voltunk, de már úgy táncoltuk a keringőt és a csárdást, mint az öregek. Szép napsütéses napokon elbújtunk a házak mögé, a hosszú kertekben és szalmakazlak közé. Ez volt a mi birodalmunk. A téli hónapokban, 1944-45-ben, sokszor elmaradt az iskolai tanítás, mert nem volt tüzelőanyag. Mi gyerekek azért nem haragudtunk!A nagyszüleim generációjában 8-10 gyerek nem volt szokatlan. Ezekben a családokban sokszor nagy szegénység volt. Anyukám mesélte, hogy sokan nem tudták megfizetni a kenyérsütést, pedig csak egy pár fillérbe került. Fervágner nagypapám, mint pékmester, napszámosokat foglalkoztatott, akik a szőlőét művelték és mezőgazdasági munkákat végeztek. Télen, amikor be kellett vásárolnia és nagy volt a hó, befogta a lovakat a szánkó elé és minket gyerekeket becsavart a pokrócba, így elmehettünk vele. Ezt nem lehet elfelejteni!

1944 márciusában megszállták a németek Magyarországot. Akkor nagy volt a nyugtalanság a faluban is. Már 9 hónappal később, 1944. december 24-én, a Vörös Hadsereg szállta meg Etyeket. Egy nappal később körülvették a magyar fővárost és kb. 800.000 civil személyt, 33.000 német és 37.000 magyar katonát. Etyeken 9 katona esett el. Ezután kezdődött a rémálom az orosz katonákkal. Ez nagyon megterhelte a lakosságot. Nekünk gyerekeknek is nagyon nehéz volt ez az időszak. Nem lehetett már szabadon mozogni. Három hónapig a szülőkkel együtt aludtunk, kb. 20-an voltunk a pék nagypapámnak a pincéjében, mert féltünk éjszaka a bombázástól. Ott lent a pékség alatt legalább meleg volt. Fönt a lakásban viszont orosz tisztek laktak.Minket sem kímélt a sors. 1945. januárjában, a 9. születésnapomon, a házunkat lebombázták. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem aludtunk otthon. A nagypapám pincéjében voltunk. Utána a melléképületbe költöztünk, amit előtte kiadtunk. Etyeken összesen 14 lakóházat bombáztak le.Amikor 1945. májusában a háborúnak vége lett, mindenki vidám volt. Rendbe hozták a károkat és elkezdtek dolgozni.

A németek kitelepítéséről először 1945. decemberében lehetett hallani. Senki sem akarta elhinni, hogy ez lehetséges!Minden nagyon hirtelen történt. A győztes hatalmak, Sztálin, Churchill és Roosevelt a Potsdami konferencián eldöntötték, hogy a németajkú lakossággal intézkedni kell. 1945. december 29-én megjelent egy kormányrendelet, hogy a magyarországi német lakosságot Németországba kell áttelepíteni. Eszerint „áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki az utolsó népszámlálási összeírás alkalmával, 1941-ben német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallotta magát.”Azt hiszem, ezekben a napokban vége lett a gyerekkoromnak.Ezt a bizonyos levelet, Dr. Benczúr József, áttelepítési miniszteri biztos  küldte a községi előjáróságnak 1946. feburár 28-án. Körülbelül 350-en jöttek Etyekre végrehajtani. A feladatuk az volt, hogy minél gyorsabban és folyamatosan történjen a kitelepítés.

Ekkor Etyeken 3577 német és 784 magyar személy lakott.1946. március 14-ig 2336 személyt telepítettek ki Etyekről, akiket három transzportra osztottak. A kitelepítés után 225700 német személy került a hontalanságba Magyarországról. A nagy többségük ma dél Németországban él. A tehervagonokba 30 személyt zsúfoltak be. Senki nem tudta, hová vezet az út, kelet vagy nyugat felé. Az első transzport Tauberbischofsheim / Öhringen-be ment, a másodok Heilbronnba és a harmadik Waiblingen körzetébe. A vagonokban a higiénia teljesen hiányzott. Nem is tudom, hogy anyukám hogyan tudott ellátni minket a primitív körülmények között. Volt akkor egy 9 hónapos öcsém is. Ez számomra a mai napig csoda.

Schwäbisch Gmündben és Schorndorfban voltunk a lagerekben. Szalmán feküdtünk a földön. 1946. április 6-án mint egyetlen etyeki családot, Geradstettenbe vittek minket. Egy ottani kis üzem keresett asztalost. A községháza előtt ültünk reggeltől estig a csomagjainkon. A kisöcsém sírt, de senki nem akart befogadni minket. Akkor éreztük csak igazán, hogy hontalanok vagyunk.Egy 80 éves özvegy úr lakott a községházával szemben. Ő biztos látott minket és sajnált is. Volt egy üres szobája, ahova beköltözhettünk, és a konyhát vele együtt közösen használtuk. Hét évig laktunk ott öten. Nagyon furcsa volt minden. Az emberek, a környék. A szülőföldünk egyszerre nagyon messze volt. Sokat sírtunk, de az élet ment tovább.

Az élelmiszerjegy számunkra ismeretlen volt előtte. A fejadag kevés volt az élethez, de sok a halálhoz. Anyukám nagyon jól értett a főzéshez, így tésztával mindig jóllaktunk. Mentünk vele az erdőbe bükk magot szedni. Ebből készítettek a nüdlingeni parasztok olajat. A bükk mag olyan kicsi mint a körmöm. Nagyon sokat kellett a földről szedni, mire összejött egy kiló. Cserébe kaptunk élelmiszert, tojást, szalonnát és burgonyát. Etyeken előtte legalább kétszer vágtunk évente disznót. Nagyon rosszul éreztük magunkat, mert hirtelen olyan szegények voltunk mint a templom egere.Az osztályomban szerintem én voltam az első kitelepített gyerek. Később aztán nagyon sokan jöttek. Mindenki úgy viszonyult hozzám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna.

A tanítónőmnek sem volt könnyű, mert nem értettem az ő tájszólását. Később Mundinger tanítómnál bébiszitterkedtem. Ő többször mondta is nekem: „Mária, én ezt vagy azt a szót úgy diktáltam, hogy észre vedd, hogyan kell írni.” Neki köszönhetem, hogy továbbtanultam egy privát kereskedelmi iskolában. Gép- és gyorsírást valamint könyvelést tanultam. Akkoriban nem engedhettünk meg magunknak írógépet. Kölcsönöztünk egyet, úgy hogy egy hétig Hilde osztálytársam gyakorolt rajta otthon, egy hétig pedig én. 40 Márka volt a havi tandíj az iskolában. Ez a szüleimnek nagyon sok pénz volt, de később a tanultakból úgy meg tudtam élni, hogy anyagilag tudtam támogatni a szüleimet. Tíz évig Stuttgartban, majd harminc évig a faluban dolgoztam egy irodában. Az idevalósi osztálytársaimmal nem jöttem össze. Az iskolán kívül kerültek bennünket. Barátságot csak magyar-német lányokkal kötöttem. Négyen voltunk lányok, akik mindent együtt csináltunk.Később a budaörsi Zirkelbach Tóni köré gyülekeztünk, mert ő vezette a faluban a Gerhards ifjúsági klubbot. Színdarabokat, néptáncot pl. csárdást tanultunk és a községi ünnepségen adtuk elő ezeket.

1955-ig 20 etyeki család települt Geradstettenbe, mert azt hallották, hogy Stuttgart környékén a legtöbb a munkahely. Az akkori polgármesterünk kedvező kamatot alkudott ki. Így a szüleim 1953-ban 5 hónap alatt, a saját kezükkel építettek fel a házukat az újtelepen. Barátok és szomszédok segítettek egymásnak. Igazi harmonikus és barátságos kapcsolat fűzött mindenkit a másikhoz. Innentől kezdve egyre jobban éltünk. Már minden évben vágtunk disznót. Voltak csirkék és nyulak is, valamint egy kis konyhakert.A szüleim baráti körébe tartoztak az etyekiek és a bácsalmásiak, mivel mindkét szomszéd bácsalmási volt. Apukám a 60-as évek elejétől a stuttgarti nagycsarnokba szőlőt vett és saját bort készített belőle. Sokszor énekeltek a férfiak ismert magyar nótákat vasárnap esténként. A szudéta és magyar németek között akkoriban sokkal jobban ápolták a kapcsolatokat. Apukámat 1954-ben képviselőnek is megválasztották.

A férjemről is szeretnék röviden néhány szót szólni. Magyar katona volt 1954-56 között a magyar-osztrák határon. Az 56-os forradalom után jött Németországba. Egy hebsacki kis cég főnöke három magyar fiatalt hozott el a lágerból és adott nekik munkát valamint lakást. Apukám megismerkedett velük és felajánlott nekik lakhatást. Bicskei Ferinek nagy volt a honvágya és visszament Magyarországra. Siófoki Béla Kanadába vándorolt ki. A férjem ott maradt nálunk. Először 1967-ben, 21 év után utaztunk ismét az öreg hazánkba. Ez mindenki számára leírhatatlanul szép volt. Találkoztunk az otthon maradt rokonokkal. Nagyon sok mesélnivaló volt.

Mit is jelent a kitelepítés és a menekülés? Ehhez egy pár sort: „Az emberi egzisztencia megsemmisülése, a történelmi és kulturális gyökerek szétrombolása, nehézség, nyomorúság és sokszor halál. Az emberiségnek fel kellene ismernie, hogy a legfontosabb a megbékélés és a népek közötti megértés lenne. A kisebbségeket a törvényileg el kell ismerni. Védeni kell a magánszemélyeket, mert alapvető, hogy békében és nyugodtan tudjunk együtt élni, akármilyen származásúak és hitűek vagyunk is.”Ez a 65 év nagyon hosszú időszak. A sebek begyógyultak, az emberek felépítették az egzisztenciájukat és új hazára leltek. Nagy tisztelettel és hálás köszönettel tartozunk a német népnek is, akik a sok kitelepítettet befogadták.

Végül szeretném megköszönni a remshaldeni delegációnak, Zeidler polgármester úrnak és feleségének, a testvérvárosi tanács elnökének,  Kern úrnak és feleségének, az etyeki referensnek Meyer-Riedel asszonynak és férjének, Herzog Teréziának és természetesen a gépkocsivezetőnek, Beck úrnak és feleségének, hogy itt vannak. Nagyon örülök, hogy miattam megtették ezt a hosszú utat és megtisztelnek jelenlétükkel. Remélem és kívánom, hogy a testvérvárosi kapcsolat a jövőben tovább fejlődjön. Továbbá szeretném megköszönni minden ismerősömnek, barátaimnak és rokonaimnak, hogy ma ide eljöttek. Nagyon szép, hogy ma itt lehetek ismét nálatok!

Köszönöm minden résztvevőnek, közreműködőnek és szervezőnek egy a szép ünnepélyes órát! Köszönöm, hogy ilyen sokáig kitartottak és meghallgattak engem!